zongoraművész, zeneszerző

 

 

Szakcsi Lakatos Béla arról álmodozva kezdett kilencéves korában zongorázni, hogy híres zeneszerzővé és a klasszikus zene jeles interpretálójává váljon. Ám miközben elvégezte a Bartók Béla konzervatóriumot, megismerkedett a jazzel, s ez az élmény elterelte további klasszikus zenei tanulmányaitól.

 

Az ötvenes-hatvanas években a magyarországi jazz elsődleges terepe a szórakoztató- és vendéglátóipar volt, ebben a körben játszottak legkiválóbb muzsikusaink, többek között a gitáros Kovács Andor. Szakcsi az ő együttesében tűnt fel, de a hatvanas évek közepén már saját zenekaraival is bemutatkozott – így szerepelt az Anthology '67 című válogatáson is. LDL nevű triójával a Magyar Rádió versenyén megosztott első díjat kapott, 1970-ben Pege Aladár kvartettjével pedig a Montreux-i Jazzfesztivál II. díját nyerte el, s ezzel megnyíltak előtte a nemzetközi jazz-színtér kapui is.

 

Zürichtől Varsóig, Nürnbergtől Belgrádig, Észak-Amerikától Ázsiáig a legrangosabb fesztiválokon lépett fel. A külföldi zenészekkel való együttműködéséből az ütős George Jindával közös lemezek tűnnek ki – a George Jinda és Chieli Minucci alkotta Special EFX szólistájaként Szakcsi tizenegy korongon szerepelt szerzőként, illetve előadóként –, a nyolcvanas évek derekán ezeknek köszönhetően köthetett szerződést az amerikai GRP kiadóval (Sachi, 1988; Mystic Dreams, 1989; Eve of Chance, 1992; Straight Ahead, 1994).

Chick Corea többször is méltatta Szakcsi szerzői és előadói kvalitásait, aki napjainkig a műfaj olyan nagyságaival játszott együtt, mint Bob Mintzer, George Jinda, Lionel Cordew, Chieli Minucci, Peter Bernstein, John Patitucci, Jack De Johnette, Carmen Jones, Frank Zappa, Art Farmer, Mark Ledford, Dave Weckl, Omar Hakim, Terri Lyne Carrington, Marvin „Smitty” Smith, Jay Leonhart, Gerald Veasley, Victor Bailey, Randy Roos, Zoller Attila, Rodney Holmes, David Sanchez vagy Mike Richmond.

 

A hazai jazztörténetben – előbb a Rákfogó, majd a Saturnus együttessel – Szakcsinak elévülhetetlen szerepe volt a fúziós jazz térnyerésében. A hetvenes évek kezdetétől tizenkét éven át tanított a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz-zongora szakán, ahol Keith Jarrett, Chick Corea és Herbie Hancock példája alapján a klasszikus zene és a jazz összefonására (ötvözésére) is hangsúlyt fektetett. Ennek keretében kezdte újra tanulmányozni Bachtól, Bartók, Sztravinszkij, Schönberg és Webern műveit.

 

Mindeközben a cigány folklór gyűjtésével és színpadi művekké formálásával is foglalkozott. Piros karaván címmel 1975-ben mutatták be első cigány musicalét, melyet az Egyszer egy cigánylány, majd a Cigánykerék követett. Bestia címmel 1989-ben rock-operát írt a Rock Színház felkérésére Báthory Erzsébet életéről, Amerika felfedezésének ötszázadik évében pedig Cristoforo címmel mutatta be százperces balettjét a Magyar Állami Operaház.

 

Mindazok számára, akik figyelemmel kísérték a Liszt- és Kossuth-díjas Szakcsi Lakatos Béla munkásságát kitűnhetett, hogy – példaképe, Leonard Bernstein „útmutatása” szerint – egyaránt otthonosan mozog valamennyi zenei műfajban. Az operaénekes Horváth Ádámmal és a népdalénekes Écsi Gyöngyivel magyar népdalfeldolgozásokat (Virágom, Virágom, 1988), Vukán György zongoraművésszel négykezeseket (Conversation for two pianos & orchestra, 1998; Das Duell I-II-III. – Vukán-Szakcsi in Gottingen, 1998; Conversation Plus 1999, Fourehand, 2000) jelentetett meg. Miközben sorra láttak napvilágot további jazz-felvételei (Kőszegi Imrével és Jackie Orszáczkyval: Journey in Time, 1998; Bob Mintzerrel és Peter Bersteinnel: On the way back home, 2001), az utóbbi tíz évben egyre mélyebbre merült Kurtág György kompozícióinak tanulmányozásában; Ligeti György, Eötvös Péter és Pierre Boulez szerzeményeinek behatóbb megismerése pedig jelenleg is foglalkoztatja. Az eddig elkülönülő zenei műfajokból közös nyelvet teremteni – alighanem ebben rejlik Szakcsi elhivatottsága, és ennek jegyében került sor Kathy Horváth Lajossal évtizedek óta tartó közös improvizációinak első felvételére (In one breath, 2002 – BMC CD 061).

 

2002-ben a Nemzeti Filharmonikusok (vez. Hamar Zsolt), 2002-ben a Győri Filharmonikusok (vez. Medveczky Ádám), 2003-ban a Kolozsvári Szimfonikus Zenekar (vez. Selmeczi György), 2004-ben pedig a MATÁV Szimfonikus Zenekar (vez. Ligeti András) társaságában eljátszotta W. A. Mozart D-dúr „Koronázási” Zongoraversenyét. Az előadás érdekessége, hogy a Mozart által előírt kadenciákban, ahol a művészeknek improvizálni kellene, Szakcsi saját jazz-improvizációit játssza.

 

2004-ben jelent meg Szakcsi legújabb lemeze Na Dara! (Ne félj!) címmel, melyről így vall:

„Pár éve részt vettem egy New York-i partin. Néhányan felváltva zongoráztunk. Amikor rám került a sor, mellém állt egy fickó, majd elismerő bólogatással megszólított: »Ember, ez nagyszerű, micsoda dzsessz!« Bizonyára sejtette, hogy cigány vagyok, mert azt kérdezte, játszanék-e valami cigány stílusú magyar zenét. Előadtam neki Rácz Laci egyik hangszeres darabját. »Hú, ez fantasztikus!« – fakadt ki újból, és tudni akarta, képes lennék-e dzsesszesíteni. Jókora kihívás volt. (...)

 

Nem szeretnék önhittnek látszani, de szerintem egyedülálló ez a lemez. Ha úgy tetszik, stílusteremtő. Mondjuk »cigány dzsessznek« nevezhetnénk – bár néhány amerikai zenész tagadja, hogy létezik európai dzsessz is. Csak a néhai, nagy belga gitáros, Django Reinhardt számított kivételnek. Amikor őt hallották, elismerték, hogy dzsesszt játszik, ha nem is pont olyat, mint az övék. Django nemigen játszott bluest, de a zenéjének olyan textúrája és érzelemvilága volt, mint a dzsessznek. Az én muzsikám óhatatlanul modernebb, mint az övé, és egy másik cigány hagyományból ered. A cigányzenekarok különlegessége a hihetetlen időtartás és a rubato-játék szabadságának kombinációja. Ez elképeszt minden dzsesszzenészt, aki hallott már cigányzenekart. És ezzel a kombinációval találkoznak ezen az albumon is!”