Az 1966. augusztus 11-én született Donny McCaslin Santa Cruzban nőtt fel; eleinte leginkább zongorista és vibrafonos édesapja hatott rá. Tizenkét évesen kezdett tenorszaxofonon játszani, középiskolás éveiben már Európában turnézott, és a rangos Monterey Jazz Fesztivál California All-Star zenekarával lépett fel.

 

Miután Bostonban elvégezte a Berklee College of Musicot, csatlakozott professzora, Gary Burton kvintettjéhez, amellyel évekig turnézott. 1991-ben New Yorkba költözött, ahol a bőgős Eddie Gomezzel játszott együtt, majd csatlakozott a Steps Ahead zenekarhoz, amellyel az 1995-ös Vibe lemezt készítette.

 

Amikor szólókarrierjét helyezte előtérbe, még jelentősebb együttesekkel dolgozott együtt – először Ken Schaphorst big bandjével, majd a Maria Schneider Orchestra-val, ahol a Concert In The Garden albumon való teljesítményéért 2004-ben Grammy-díjat kapott a „Legjobb Dzsessz Hangszeres Szóló” kategóriában.

 

A Dave Douglas Quintet zenei színvonalának köszönhetően McCaslin az elmúlt évben széles körű elismerést ért el. Persze – már-már ijesztő – virtuozitása, egyedi zeneszerzői hangja már az előző évtizedekben is érzékelhető volt, McCaslin már többször bebizonyította, hogy sessionzenésznek is kiváló. Szerepelt Danilo Perez, Luciana Souza lemezein és fellépett Tom Harrellel, Brian Blade-del, John Pattituccival, a The Mingus Banddel, és Pat Methenyvel. Korábbi, saját neve alatt futó albumain pedig hallhattuk, hogy szereti a latin-amerikai zenét a kísérletező dzsesszel vegyíteni.

 

 

 

Az 1963. november 24-én Los Angelesben született Colley tizenegy éves korában kezdett el bőgőzni. Tizenhárom éves korában Monty Budwigtől tanult, ezzel egy időben Paul Chambers-szel és Charles Mingus-szal is dolgozott, és hetente kétszer standardeket játszott Pasadenában.

 

16 éves korára felfedezte Jaco Pastorius és Charlie Haden zenéjét. Haden játékáról így nyilatkozott: „Az egyszerűségnek azok a szépségei jelentek meg nála, amiket annyira értékeltem Paul Chambersben. Emellett lenyűgöz a türelme is. Sosem játszik semmi feleslegeset. Olyan érzésed van, hogy minden egyes hang, amit penget, pontosan az, amit mondani akar.”

 

Az elmúlt három évben Colley, Herbie Hancock triója tagjaként (a dobos Teri Lynne Carringtonnal együtt), valamint két kvartettel is (melyek közül az egyikben Gary Thomas szaxofonossal, a másikban pedig Bobby Hutchersonnal játszott együtt) körbejárta a világot.

 

Hancock triója szimfonikus zenekarok hangversenyein is fellépett az Egyesült Államokban. Colley szerint a közös munka Hancockkal felbecsülhetetlen hatást gyakorol zenei fejlődésére. „Herbie-t, mint vezetőt figyelni fantasztikus dolog” – mondja Colley. „Megtanított arra, hogyan kell úgy vezetni egy zenekart, hogy közben mégis mindenki kifejezhesse magát. Az utazások során rengeteget szoktunk a zenélésről beszélni, de azt sose mondja meg, hogyan szeretné, hogy játssz. Azt hiszem, inkább azt szeretné látni, hogy kipróbálok valami újat és elrontom, mint hogy mindig ugyanazt játsszam.”

 

 

 

A háromszoros Grammy-díjas Antonio Sanchez sok kritikus és zenész szerint generációja egyik legkiemelkedőbb dobosa.

 

Az 1971. november 1-jén Mexikóban született Antonio ötéves korában kezdett dobolni és tinédzserként már profi volt. Klasszikus zongorából diplomázott Mexikóban a National Conservatory-ban. 1993-ban Bostonba költözött, hogy beiratkozzon a Berklee College of Musicra ahol dzsessztanulmányokból szerzett Magna Cum Laude fokozatú diplomát.

 

New Yorkba költözése óta az egyik legkeresettebb dobos a nemzetközi dzsessz-színtéren.

 

A legnagyobb művészekkel dolgozott, többek között Pat Methenyvel, Chick Coreával, Michael Breckerrel, Charlie Hadennel, Gary Burtonnal és Toots Thielmans-szal. Mostanában pedig az újabb generáció igen kiváló zenészeivel – mint például Joshua Redman, Chris Potter, John Patitucci, Danilo Perez, David Sanchez, Paquito D’Rivera, Kenny Werner, Marcus Roberts, Avishai Cohen, Dee Dee Bridgewater, Dianne Reeves, Miguel Zenon, Scott Colley, Dave Samuels, Luciana Souza, Billy Childs és Claudia Acuña – játszott együtt.

 

 

 

Dresch Mihály mai magyar jazz kiemelkedő alakja, kiváló szaxofonos, a magyar népzene és a jazz ötvözésén alapuló saját zenei világot alakított ki.

 

Tizenhét évesen kezdett el komolyabban muzsikálni, Johnny Griffin játékának hatására választotta hangszerének a szaxofont. Zenei tanulmányait a jazz konzervatórium előkészítőjében kezdte, később felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszakára, ahol 1979-ben végzett. Dresch Mihály számos rangos fesztiválra és jazzklubba kapott meghívást, fellépett többek között a Jazz & Wine Festivalon Olaszországban, a Festival Jazzcb-n Franciaországban, a Kalisz Festival-on Lengyelországban, a Jazz Brugge fesztiválon Belgiumban, a London Jazz Festivalon, a JazzFest Wienen, a párizsi New Morning klubban. Pályafutása során olyan neves előadókkal lépett színpadra és készített felvételeket, mint John Tchicai, Archie Shepp, Roscoe Mitchell, Chico Freeman, Lee Konitz, David Murray és Dewey Redman. Bár Dresch teljesen egyedi zenei világot alakított ki, a mainstream jazztől sosem távolodott el teljesen, albumain rendre szerepel egy-egy örökzöld kompozíció is. 2005-ben Dresch Mihályt a Gramofon Magazintól az Év Jazz-zenészének választotta, 2007-ben Liszt-díjat kapott.

 

Dresch Mihály - szaxofon, Szandai Mátyás - nagybőgő, Baló István - dob, Lukács Miklós - cimbalom

 

 

 

 

 

Joey Baron néhány igazán izgalmas formációt alkotott az elmúlt években, de a legfrissebb zenekar, a Killer Joey lett talán a legimpozánsabb.

 

A Steve Cardenas és Brad Shepik gitárosokat valamint a basszusgitáros Tony Scherrt felvonultató Killer Joey Baron energikus kompozícioit játssza, belekeverve a jazz lendületes swingjét, rettenthetetlen r&b-vel és funkkal, ragyogó szövegekkel, és – érzékenységgel párosuló – fantáziadús improvizációval.

 

„Ez a csapat a rendkívüli érzelmi töltet kommunikálásának képességével van megáldva. A zenekar nagyon együtt van, a zene gazdag és friss, és a játék lenyűgöző.“ – mondja Baron.

A banda neve mindent elárul: adott a zenészek közötti összhang, amely Joey Baron karizmatikus jelenlétével teljes.

 

STEVE CARDENAS A gitáros Steve Cardenas Kansas Cityben kezdte zenei karrierjét, mára a New York-i dzsessz-közösség szerves részévé vált. Olyan művészekkel működött együtt, mint Eddie Harris, Jay McShann vagy Slide Hampton. Háromszor is játszott a Montreaux Jazz Fesztiválon, Svájcban. A közelmúltban pedig olyan művészekkel lépett fel együtt, mint Maria Muldaur, Paul McCandless az Oregon együttesből, vagy a trombitás/zeneszerző Jeff Beal, az énekes Madeleine Peyroux, a basszusgitáros Marc Johnson és Tracy Bonham. Jelenleg tagja a the Paul Motian Electric Bebop Band-nek illetve a trombitás/zeneszerző Mark Isham zenekarának. Ezenkívül van egy saját triója, amellyel New Yorkot járja be.

 

BRAD SHEPIK A gitáros Brad Shepik Washington 1966-ban született Walla Wallában. 1990-ben költözött New Yorkba, ahol hamarosan találkozott hasonló gondolkodású muzsikusokkal, és több zenekar megalapításában is részt vett. Improvizativ zenészekkel együtt dolgozva felfedezték a népzene varázsát a Balkántól Kelet Európáig. Ezen formációk közül sokkal még ma is együtt zenél, többek között a Dave Douglas' Tiny Bell Trio-val, a Pachora-val és Matt Darriau's Paradox Trio-val. 1991-ben Shepik csatlakozott a  Paul Motian's Electric Be Bop Band-hez, amely öt éven keresztül turnézott és felvételekett készített. 1995-ben Yuri Yunakov roma szaxofonos Bolgár Esküvői zenekarához csatlakozott. Shepik szerint ez komoly hatással volt zenei fejlődésére. Jelenlegi projektjei: a Brad Shepik Group és a Brad Shepik Trio Scott Colley basszusgitárossal és  Tom Rainey dobossal. Emellett tagja a Tridruga elnevezésű akusztikus triónak, Yuri Lemeshev harmonikással és Tony Scherr basszusgitárossal.

 

TONY SCHERR A 33 éves basszusgitáros New Haven-ben (Connecticut) született, és autodidakta módon tanult gitározni. Már egy évtizede New York-ban él, az (akusztikus és elektronikus basszus mellett) olykor gitározik Bill Frisell-lel, John Lurie-vel, és a következő zenekarokkal: The Lounge Lizards, Sex Mob, Slowpoke, Jesse Harris, Michael Blake, Dennis Mackrel's Manhattan Symphony, the Ferdinandos, Maria Schneider Orchestra.

 

Mostanában a többek között olyan zenészekkel dolgozott, mint Dakota Staton, Woody Herman, Al Grey, Jon Faddis, The Village Vanguard Orchestra, Sophie B. Hawkins, Junior Cook, Brad Shepick & The Commuters, Wolfgang Muthspiel, Stanley Turrentine, Steve Kuhn és Tricky . Tony ezenkívül zenét szerez, énekel és filmzenékben is közreműködött John Lurie-vel, Evan Lurie-vel, Howard Shore-ral és a Sonic Youth tagjaival.

 

 

 

Tagok:

Tóth Viktor - szaxofon, Szandai Mátyás - nagybőgő, Jeszenszky György – dob

 

 

 

A zeneszerző-zongorista, elektronikus zenész Craig Taborn a Minnesota-beli Golden Valley-ben született és nevelkedett. A Michigani Egyetem diákjaként jó szerencséje úgy hozta, hogy Detroit jazzistáival játszhatott együtt, olyan szellemi nagyságokkal, mint Marcus Belgrave, Harold Mckinney, Francisco Mora, Rodney Whitaker és Kenny Cox.

 

2004-ben a Musica Jazz-díj legjobb új jazz-zenész tehetség címét nyerte el, az 55-ik és 56-ik Downbeat Critics szavazás a legjobb feltörekvő billentyűsként üdvözölte.

 

Taborn egy trió és az öttagú Junk Magic, valamint az Ancients and Moderns ensemble vezetője, tagja továbbá The Gang Front nevű progresszív zaj/punk bandának, szólóprojektjeit akusztikus és elektronikus zongorajátéka köré építi. Jelenleg Brooklynban él – és alkot, a következő formációkkal: Chris Potter Underground, Roscoe Mitchell Note Factory and Quintet, Tim Berne Hard Cell and Science Friction ensembles, Drew Gress’ 7 Black Butterflies, Gerald Cleaver Uncle June, Farmer's by Nature withWilliam Parker and Cleaver (Anker/Taborn/Cleaver), David Binney Welcome to Life band and Quartet, valamint Susie Ibarra triójával.

 

(Együtt játszott és lemezt is készített Roscoe Mitchell, Wadada Leo Smith, Tim Berne, Steve Coleman, Lester Bowie, Evan Parker, Bill Laswell, David Torn, Mat Maneri, James Carter, Marty Ehrlich, Chris Potter, Leroy Jenkins, Joe Maneri, Susie Ibarra, Carl Craig, Bill Frisell, Drew Gress, David Binney, Dave Douglas, Lotte Anker, Gerald Cleaver, Adam Rogers, Hugh Ragin, Meat Beat Manifesto, Rudresh Manhattappa, Graham Haynes, és Rob Brown művészekkel.)

 

 

Gerald Cleaver dobos tősgyökeres detroiti, itt született és nevelkedett, élő része a város gazdag zenei hagyományainak.

 

Zenésztársainak névsora, akikkel együtt játszott, illetve albumot is kiadott, igen változatos:

 

Roscoe Mitchell, Tommy Flanagan, Matt Shipp, William Parker, Eddie Harris, Kevin Mahogany, Charles Gayle, Ralph Alessi, Jacky Terrasson, Muhal Richard Abrams, Dave Douglas, Tim Berne, Jeremy Pelt, David Torn és Miroslav Vitous neve szerepelhet többek között a felsorolásban, a teljesség igénye nélkül.

 

Jelenleg a Violet Hour, NiMbNl, Uncle June, Farmers By Nature with Craig Taborn and William Parker nevű formációkat vezeti.

 

 

Thomas Morgan basszusgitáros Kaliforniában született 1981-ben, New Yorkba költözött, hogy a Manhattan School of Musicban Harvie S és Garry Dial társaságában tanuljon, Ray Browntól és Peter Herberttől vett magánórákat.

Játszik – egyebek mellett – Dave Binney, Steve Coleman, Masabumi Kikuchi Craig Taborn, John Abercrombie, Paul Motian, Tyshawn Sorey, DanWeiss és Yoon Sun Choi (akivel gitáron zenél) formációiban.

 

 
Szakcsi Trió
 

 

Az ötvenes-hatvanas években a magyarországi jazz elsődleges terepe a szórakoztató- és vendéglátóipar volt, ebben a körben játszottak legkiválóbb muzsikusaink, többek között a gitáros Kovács Andor. Szakcsi az ő együttesében tűnt fel, de a hatvanas évek közepén már saját zenekaraival is bemutatkozott – így szerepelt az Anthology '67 című válogatáson is. LDL nevű triójával a Magyar Rádió versenyén megosztott első díjat kapott, 1970-ben Pege Aladár kvartettjével pedig a Montreux-i Jazzfesztivál II. díját nyerte el, s ezzel megnyíltak előtte a nemzetközi jazz-színtér kapui is.

 

Zürichtől Varsóig, Nürnbergtől Belgrádig, Észak-Amerikától Ázsiáig a legrangosabb fesztiválokon lépett fel. A külföldi zenészekkel való együttműködéséből az ütős George Jindával közös lemezek tűnnek ki – a George Jinda és Chieli Minucci alkotta Special EFX szólistájaként Szakcsi tizenegy korongon szerepelt szerzőként, illetve előadóként –, a nyolcvanas évek derekán ezeknek köszönhetően köthetett szerződést az amerikai GRP kiadóval (Sachi, 1988; Mystic Dreams, 1989; Eve of Chance, 1992; Straight Ahead, 1994).

Chick Corea többször is méltatta Szakcsi szerzői és előadói kvalitásait, aki napjainkig a műfaj olyan nagyságaival játszott együtt, mint Bob Mintzer, George Jinda, Lionel Cordew, Chieli Minucci, Peter Bernstein, John Patitucci, Jack De Johnette, Carmen Jones, Frank Zappa, Art Farmer, Mark Ledford, Dave Weckl, Omar Hakim, Terri Lyne Carrington, Marvin „Smitty” Smith, Jay Leonhart, Gerald Veasley, Victor Bailey, Randy Roos, Zoller Attila, Rodney Holmes, David Sanchez vagy Mike Richmond.

 

A hazai jazztörténetben – előbb a Rákfogó, majd a Saturnus együttessel – Szakcsinak elévülhetetlen szerepe volt a fúziós jazz térnyerésében. A hetvenes évek kezdetétől tizenkét éven át tanított a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz-zongora szakán, ahol Keith Jarrett, Chick Corea és Herbie Hancock példája alapján a klasszikus zene és a jazz összefonására (ötvözésére) is hangsúlyt fektetett. Ennek keretében kezdte újra tanulmányozni Bachtól, Bartók, Sztravinszkij, Schönberg és Webern műveit.

 

Mindeközben a cigány folklór gyűjtésével és színpadi művekké formálásával is foglalkozott. Piros karaván címmel 1975-ben mutatták be első cigány musicalét, melyet az Egyszer egy cigánylány, majd a Cigánykerék követett. Bestia címmel 1989-ben rock-operát írt a Rock Színház felkérésére Báthory Erzsébet életéről, Amerika felfedezésének ötszázadik évében pedig Cristoforo címmel mutatta be százperces balettjét a Magyar Állami Operaház.

 

Mindazok számára, akik figyelemmel kísérték a Liszt- és Kossuth-díjas Szakcsi Lakatos Béla munkásságát kitűnhetett, hogy – példaképe, Leonard Bernstein „útmutatása” szerint – egyaránt otthonosan mozog valamennyi zenei műfajban. Az operaénekes Horváth Ádámmal és a népdalénekes Écsi Gyöngyivel magyar népdalfeldolgozásokat (Virágom, Virágom, 1988), Vukán György zongoraművésszel négykezeseket (Conversation for two pianos & orchestra, 1998; Das Duell I-II-III. – Vukán-Szakcsi in Gottingen, 1998; Conversation Plus 1999, Fourehand, 2000) jelentetett meg. Miközben sorra láttak napvilágot további jazz-felvételei (Kőszegi Imrével és Jackie Orszáczkyval: Journey in Time, 1998; Bob Mintzerrel és Peter Bersteinnel: On the way back home, 2001), az utóbbi tíz évben egyre mélyebbre merült Kurtág György kompozícióinak tanulmányozásában; Ligeti György, Eötvös Péter és Pierre Boulez szerzeményeinek behatóbb megismerése pedig jelenleg is foglalkoztatja. Az eddig elkülönülő zenei műfajokból közös nyelvet teremteni – alighanem ebben rejlik Szakcsi elhivatottsága, és ennek jegyében került sor Kathy Horváth Lajossal évtizedek óta tartó közös improvizációinak első felvételére (In one breath, 2002 – BMC CD 061).

 

2002-ben a Nemzeti Filharmonikusok (vez. Hamar Zsolt), 2002-ben a Győri Filharmonikusok (vez. Medveczky Ádám), 2003-ban a Kolozsvári Szimfonikus Zenekar (vez. Selmeczi György), 2004-ben pedig a MATÁV Szimfonikus Zenekar (vez. Ligeti András) társaságában eljátszotta W. A. Mozart D-dúr „Koronázási” Zongoraversenyét. Az előadás érdekessége, hogy a Mozart által előírt kadenciákban, ahol a művészeknek improvizálni kellene, Szakcsi saját jazz-improvizációit játssza.

 

2004-ben jelent meg Szakcsi legújabb lemeze Na Dara! (Ne félj!) címmel, melyről így vall:

„Pár éve részt vettem egy New York-i partin. Néhányan felváltva zongoráztunk. Amikor rám került a sor, mellém állt egy fickó, majd elismerő bólogatással megszólított: »Ember, ez nagyszerű, micsoda dzsessz!« Bizonyára sejtette, hogy cigány vagyok, mert azt kérdezte, játszanék-e valami cigány stílusú magyar zenét. Előadtam neki Rácz Laci egyik hangszeres darabját. »Hú, ez fantasztikus!« – fakadt ki újból, és tudni akarta, képes lennék-e dzsesszesíteni. Jókora kihívás volt. (...)

 

Nem szeretnék önhittnek látszani, de szerintem egyedülálló ez a lemez. Ha úgy tetszik, stílusteremtő. Mondjuk »cigány dzsessznek« nevezhetnénk – bár néhány amerikai zenész tagadja, hogy létezik európai dzsessz is. Csak a néhai, nagy belga gitáros, Django Reinhardt számított kivételnek. Amikor őt hallották, elismerték, hogy dzsesszt játszik, ha nem is pont olyat, mint az övék. Django nemigen játszott bluest, de a zenéjének olyan textúrája és érzelemvilága volt, mint a dzsessznek. Az én muzsikám óhatatlanul modernebb, mint az övé, és egy másik cigány hagyományból ered. A cigányzenekarok különlegessége a hihetetlen időtartás és a rubato-játék szabadságának kombinációja. Ez elképeszt minden dzsesszzenészt, aki hallott már cigányzenekart. És ezzel a kombinációval találkoznak ezen az albumon is!”

Szakcsi Lakatos Béla - zongora, Lakatos Pecek Krisztián - nagybőgő, Balázs Elemér - dob