-pd- / 2010. május 10., hétfő

Amikor a színpad elé ragadsz

Mert naná, hogy a robotpilóta vitt le a Gödörbe megint, a fejem még egyheti zajtól és adathalmaztól kásás, de aztán meglepően gyorsan helyükre kerültek a dolgok. Ráadásul végre nem öntött rám a szeszt a közönség, és majdnem alapítottam zenekart is.

A Carbonfools és a Dreadzone közös bulija pont akkor simítgatta ki az agyi redőimet, amikor a legjobban kellett a mentális formatcékettőspont. Ez egy olyan koprodukció volt tehát, amely során
mindenki jól járt, hiszen a Dreadzone bemutatta új albumát (április végén jelent meg Eye On The Horizon címmel), a Carbonfools jó társaságban koncertezett, mi meg örültünk, közönségszerte.

Lehet mondani még bármit a Carbonfoolsról, amit eddig nem írtam meg a Gödörblogban? Morzsabált rendezhetnék csak a maradék szavakból, ha nem játszottak volna új dalokat is. Arról egyelőre nem sikerült információt szerezni, mikor jelenik meg a következő album, de ezúton
jelezném: nő rá a lakossági igény.

Az új dalok ugyanis kurvajók nagyon ígéretesek. Megszoktam, hogy ha egy zenekar kiad egy lemezt, amelynek dalait képtelenség műfaji kategóriába gyömködni, annyira izgalmasan keverednek bennük a stílusok, utána elkezdenek arról blablázni, hogy stílusbeli letisztultság, meg vissza az alapokhoz, meg a saját belső hangunk felfedezése. Aztán kijönnek egy albummal, amiben annyi az eredetiség, mint Polgár Jenővel viccelődni 2010-ben, és az üres hangzást letisztultsággal magyarázzák.
Na itt ilyen nem lesz, az új daloktól is pont olyan érzés tombol a testben, mintha egy endorfintól lucskos rongybabát centrifugáznának.

A két koncert között aztán alkalmam volt kifülelni az egyik legmeglepőbb beszélgetést, amit valaha hallottam (az alkalmam volt mondjuk enyhe túlzás, gyakorlatilag rákényszerültem a vécéfülkében):
két süldő lány azt vitatta meg emelt hangon, hogy „hogy írjuk azt, hogy középkor?". N kollégával végül a középcore-megfejtésnél maradtunk, és csak további pálinkák elfogyasztásának elmaradása
akadályozott meg minket abban, hogy rögvest zenekart is alapítsunk a frissiben kreált stílusban.

Mondjuk a tervezett, feltehetőleg downtempós rikácsmetállal rokonítható műfajt rögtön a születése után átnevelte volna a Dreadzone, mert a koncert zenei hatása egy tetőfedő munkásságára is
hatna. Hogy ebből a stílusorgiából mi lett volna, azt végképp nem tudnám meghatározni, mert maga a Dread' is egy nehezen behatárolható, dubos, olykor reggae-vel, máskor drum'n'bass-szel elegyes, énekre, monoton darálásra és raggára hasonló mértében építő izé, amely már az első alkalommal is addiktív.

Dreadzone-szűz füllel mentem a Gödörbe, és soha nem éreztem magam ilyen jól eddig-ismeretlen zenekar koncertjén. Nemcsak az Eye On The Horizon című albumot mutatták be, hanem azt is, hogyan tudja a félig rajongókból, félig csak érdeklődő közönséget öt perc alatt ledominálni. Segít ebben, hogy az arcával, gesztusaival és sétabotjával dr. House-t idéző énekes mindenkiben azt az érzést tudja kelteni, mintha már évek óta együtt söröznének péntek esténként.

Miattuk tehát eleve nem mozdultam a színpad elől, fekete lyukká nőtt érzékeim kábé mindegyikével habzsoltam az élményt. A Carbon-dalnok Fehér Balázs pedig tovább fokozta a helyzetet: minthogy a Dreadzone egyik tagjának születésnapja volt a koncert éjén, két üveg alaposan felrázott pezsgővel köszöntötte a derék szerecsen muzsikust. Hogy a címzett mit szólt mindehhez, azt sajnos nem tudom, mert a következő húsz percben megpróbáltam a Gödör vécéjében lemosni magamról a ragacsos szeszt. Szóval ez tendencia: ha lemegyek az Erzsébet térre, tuti, hogy meglocsolnak.