Már most, az elején érzem, hogy ez lesz a legrövidebb bejegyzés. Annak, aki ott volt a Sergent Garcia koncerten, tök felesleges leírni a történteket, aki pedig nem volt ott, annak nem lehet leírni. Igen, mondhatjuk, hogy leírhatatlan az élmény.

A körítést azért feljegyzem. A koncert előtt nem sokkal leesett néhány millió hektoliter eső miatt sokan úgy gondolták, ez visszafogja majd a potenciális koncertlátogatókat a potenciális koncertlátogatástól. Fityfenét!

A lágy jazz után (Harcsa Veronika és társai, kafa volt) és a latin fieszta előtt az intelligens fények (gy.k: a ritmusra forgó lámpák) és R2D2 esetleges rokonságán agyaltam, amikor K. barátom előadta elméletét, mely szerint R2D2 kurva csúnyán beszélhetett a Star Warsban, ha minden szavát ki kellett fütyülni. Bizony.

Ha már szót ejtettünk a látványelemekről, a sergenték által felpakolt hangi és vizuális infrastruktúra láttán még László M. Miksa, a Ladánybene énekese is elismerően kiáltott fel (szó szerint: „Aszta!” de lehet, hogy inkább azt mondta: „huhhujjjujj”, már nem emlékszem pontosan.)

Visszatérve az eső vs. nézőszám faktorra: az őrmester színre lépése előtt még úgy tűnt, Bruno Garcia és néphadserege alig mozgatta meg a magyar zenekedvelők fantáziáját. Még a koncert első perceiben is hézagos volt a B-közép, de a harmadik-negyedik dalnál hátranézve megállapítottam, hogy a likak bizony betömettek.

Tényleg nem kéne túldimenzionálni az este jelentőségét, de azért durva, hogy a közönség legutolsó soraiban álló emberek is ugyanúgy végigtáncolták a bulit mint az első sorok keménymagjának tagjai.

Az este frenetikus mivoltának egyik kulcsa az lehet, hogy egy szupersztárt láthattunk, de mégsem monstre (ez de barom szó!) nagyszínpados körülmények között, hanem klubhangulatú bulin. Testközelből egy csúcsprodukciót. Ennyi.