esataho / 2009. június 3., szerda

Nyugtával dicsérd a napot (Pluto, Balaton)

Disclaimer: az este folyamán a tudósító alkoholmentes sör hatása alatt állt. A beszámolóba került esetleges hibákért rohadtul nem vállaljuk a felelősséget.

Tegnap megint rájöttem, milyen jó, hogy van nekünk a Gödör. A múlt héten 2x6 db SMS váltása után sem sikerült találkoznom egy rég (nem) látott baráttal. Már-már bohózatba illő volt, hogy mennyire nem tudtuk megszervezni. Tegnap aztán szembejött a Gödörben (pedig nem is szokott oda járni). Tényleg, akkor mi a francnak egyeztessünk, ha ez ilyen egyszerű?

A Pluto zenekar „Léghajó" című dalával kezdődött az este kulturális része. Ezt talán még a megboldogult Placidi is játszotta. Emlékeznek még? Szerelem a tajgán. Mekkora sláger volt, Atyám!

A Pluto olyan zenekar, amely leginkább saját magára hasonlít. Ez pozitívum akart lenni, remélem annak is hangzott. Arra célzok, hogy sajátos stílusa van, nem ismerek olyan magyar zenekart, amelyik hasonlítana rá.

Játszottak új dalokat (most jelent meg az új lemez, a Menedék, hallgassanak bele ) és régi slágereket is – itt hívnám fel a figyelmet a Gól című slágerre, hát az telitalálat, haha.

Közben egyre többen kezdtek táncikálni, mások inkább az oszlopnak támaszkodva headbangeléssel jelezték, hogy hatással van rájuk a zene (a galériában megtekinthetik: volt páros headbangelés is. Ráadásul úgy, hogy nem is tudták, hogy épp párosban rázzák a fejüket).

Nem tudom, melyik dalban, de elhangzott a „Senki se józan” sor; hát, körülnéztem, és – önnön magamat leszámítva – ez maximálisan így volt. A próféta énekelt a frontemberből.

Aztán bekövetkezett az este első furcsa fordulata: a zenekar a „Vége az” című dalt játszotta, amikor tényleg vége is lett a koncertnek – legalábbis ezt gondolta a tudósító, aki pechjére ekkor pont a WC-ben tartózkodott (pisálás közben pedig francia fiatalok izgalmas párbeszédét hallgatta, amelynek során ki-ki budapesti helyismeretéről tett tanúbizonyságot: Báross? Ááá, Blááháá! Oui, direction Petőfi íd!). Logikusnak tűnt, hogy a Pluto direkt ezzel a számmal fejezte be a koncertet. Utána azonban – szemtanúk elbeszélése alapján – kiderült, hogy még frappánsabb lett volna, ha az „Elpattant egy húr” c. Dolly Roll evergreent adják elő, merthogy húrszakadás történt.

Bár először valóban bejelentették a koncert végét, és a zenekar háromnegyede el is hagyta a színpadot, ám később Nemes András énekes megjavította az eszközt, és újra a húrok pengetéséhez fogott. Könnyelműen, mert a többiek már nem jöttek vissza, így one man show-val ér véget a Pluto-koncert. A közönség viszont nagyon örült, hogy legalább elhangzott a „Maradjunk barátok” című sláger.

Víg Mihály színpadra érkezése nyilvánvalóvá tette, hogy a Pluto-koncertnek mégis vége lesz, és ez így is történt.

Profi zsurnalisztához méltón egy közértben kapott nyugta hátoldalára jegyzeteltem gondolataimat, ami egyre nehezebb volt álló pozícióban, így tudósítói bázisomat egy színpadhoz közeli asztalhoz helyeztem át. Hiba volt, mert egy mellettem álldogáló fiatalember 26 másodpercenként lerakta dobozos sörét az asztalomra, majd újabb pár másodperc elteltével mindig elvette onnét. Eközben mindig behajolt elém, és mindig elnézést is kért.
 

Amúgy sem kellemes helyzetemen tovább rontott a borzasztó zene, amely a két koncert között szólt a Gödörben. Arra gondoltam, hogy ha Bob Dylan szar számokat írt volna – na az lenne ilyesmi.

A Balatonra a „megszokott” szó illik leginkább. Először 1993 körül voltam Balaton-koncerten, és le merném fogadni egy túrórudiba (akár az óriás méretűbe is), hogy akiket akkor ott láttam az első sorokban, azoknak a 80 százaléka ott volt tegnap a Gödörben. Ez nem negatívum, inkább amolyan kellemesen megnyugtató, száraz, biztonságos érzés.

Azon viszont meglepődtem, hogy az első három dalból kettőt nem ismertem. Várom a fültanúk jelentkezését, akik meg tudják mondani, hogy miféle slágerek voltak ezek.

A megszokott balatoni klubhangulathoz a vendégmuzsikusok felvonultatása is hozzátartozik, most sem volt ez másként, fellépett Ági, és fiúk is csatlakoztak.

A közönség soraiban a megszokott arcok pedig énekelték a megszokott dalokat, és ez igen kellemes élmény volt – a megszokott módon.

Nyugtával dicsérd a napot – és most nem csak azt értem ez alatt, hogy a nyugtára írt jegyzetek alapján pozitív volt az este; inkább a hazajutásra célzok: az is örömteli volt, hogy élve sikerült.

Történt ugyanis, hogy az éjszakai buszon egy fószert öt ellenőr kedvesen (nem, ez nem irónia, tényleg kedvesek voltak) leparancsolt a járatról. A szalonspiccnél valamivel izmosabb állapotban levő ember a busz indulásakor elővett egy pisztolyt (!!!) (Istenuccse, nem kamuzok), és ráfogta a kallerekre. Ebben a pillanatban tíz ember (incl. a tudósító) vállvetve szarta össze magát, de a leparancsolt utas nem nyitott ránk tüzet. Jó, hogy válság van, meg minden, de azért ne már, hogy fegyvert fognak rád a buszon…. Az embernek már sosem lesz nyugta? (haha)